Mit csináljunk, ha hisztizik a gyerek?

A hiszti kezelésének kérdésköre kimeríthetetlen téma. Ki, hogyan, miért pont úgy oldja meg, és főként… nálunk az miért nem működik? Valószínű, hogy amelyik módszer beválik egy 8 hónaposnál, hatástalan egy 2 éves gyereknél.
A régi időkben (ami nem is volt olyan vészesen régen) nem okozott gondot a helyes irány kijelölése, a hisztéria csírájában való elfojtása. Ha nem hatott a szép szó, jött egy pofon jobbról vagy balról, és máris tudtuk, hol a helyünk. Generációk nőttek fel így, és csak attól, hogy néha kaptak egy sallert, nem lett senkiből depressziós felnőtt. Régen a társadalom azért szólta meg az anyukát, ha nem nevelte meg a gyerekét (így vagy úgy), ma viszont elvárná mindenki, hogy csupán anyuci két gyönyörű szeméért a gyermekpalánta úgy viselkedjen, mint egy kisangyal. Hiszen ha ez nem így van, akkor ott valami gond lehet…

Fenéket!

A gond maximum azok fejében létezik, akik ezt így gondolják. Aki nevelt már fel legalább egy gyereket, vagy éppen benne van ebben a csodás nevelős-folyamatban, az tudja, hogy a gyerekek hisztisek. És bármilyen jól hangzik, ez mások meséiből, csak a mosolyunkra nem fognak másképpen viselkedni. Sőt! Turbó fokozatra kapcsolnak.

Hogyan lehet hát túlélni a hisztit nekünk, szülőknek?

Én úgy vélem, egy katonai kiképzőtábor (ó… ott legalább csend lenne), vagy egy séta a diliházba (végre elengedhetném magam…), vagy egy kalandtúra a dzsungelbe a hisztihez képest smafu!

Olvastam néhány hasznosnak mondott (nálunk semmit nem érő) tanácsot eme mindennapokat megkeserítő „jelenség” kezelésére, miszerint hagyni kell, hadd tombolja ki magát. Hm… Próbált már valaki egy üvöltő, magát földhöz verdeső, a levegővétel hiányától liluló fejű gyereket ott hagyni, hadd sírja csak ki magát? Tegyük fel (az egyszerűség kedvéért), hogy most éppen úgy hisztizik, hogy levegőt is vesz néha, és ez így eltartana mondjuk 3 hétig egyhuzamban, hiszen hadd csináljon, amit akar… Ez KÍNZÁS, mégpedig a javából! Ráadásul nem csak nekem, és a család többi tagjának, hanem neki is.
Valahogy olyan lehet ez, amikor anya nem tudja eldönteni, mit kezdjen a helyzettel, ezért inkább „bölcsen” kivár, hátha az idő megoldja ezt is. És tényleg meg fogja oldani. Csak nem biztos, hogy úgy, ahogyan mi szerettük volna. Nem lenne jobb, ha hatással lehetnénk arra, mi fog a gyerekünkkel és velünk történni, mintha rábíznánk a nagy semmire? Atyaég! Van aki elhiszi még, hogy ez működőképes? Akkor sosem volt gyereke… (Bár mellékesen megjegyzem, tömérdek olyan idillinek tűnő elvárásnak akarunk megfelelni, melyeket olyan emberek találtak ki, akiknek halvány lila gőzük sincs az egészről. Az egy dolog, hogy ezt öntik a nyakunkba, de miért a görcsösen megfelelni akarás?)

Öleljük meg a gyerekünket, amikor rájön az öt perc. – Ez eléggé családbarát megoldás, a szeretet erejét kell csak bevetni. De vajon mindent megold a szeretet? Nem, nem old meg mindent, és főképpen nem azonnal. Ha én tombolni akarok, akkor attól, hogy megölelnek, csak azt érzem, hogy el akarják nyomni a bennem felgyülemlett feszültséget. S ha ezt sokszor teszik, sosem adom ki a dühömet – ami bizonyított, hogy nem tesz jót az egészségnek. Valahogyan le kell vezetni a stresszt. Na de visszakanyarodva, valahogyan így lehetnek vele a gyerekek is. Csak nekik még több minden megengedhető, mint egy felnőttnek.
Próbáltuk az ölelést. Ellökött. Majd újra, és újra, és újra ellökött magától, és még erősebben kezdett rá a visításra.

Tereljük el a figyelmét… Ez működik. Először, másodszor, harmadszor, esetleg még negyedszer is, na de utána? Nincs annyi figyelemelterelés, ami végül vissza ne vezetne a hisztihez. S utána?

Mi alapból használjuk a „kérem szépen” „kérlek szépen” „legyél kedves” illetve a „várj egy picit” „mindjárt adom/jövök/hozom” szavakkal kezdő mondatokat, viszont ha támad a hisztéria, akkor ezek mit sem érnek…

Azt mondják, ne kiabáljunk a gyerekkel, amikor éppen hisztizik. Miért ne? Van erre bármiféle tudományos kísérlet, hogy akikkel kiabáltak a szülők hiszti idején, rossz felnőttek lettek?

Az intelligenciánknak, a probléma megoldási képességünknek mennyire fontos a szerepe abban, hogyan oldjuk meg a hiszti kezelését? Egyáltalán… megoldható kérdésről van itt szó, vagy egy olyan helyzetről, amit így vagy úgy, csak túl kell élni? (Együtt.)

Biztosan vannak angyali gyermekek, akik megülnek egy kicsi sarokban, és mindig azt teszik, amit mondanak nekik. De az én gyerekem nem ilyen. Ő egy energiabomba, aki egész álló nap rohangál, és felfedez. Ő az, aki anya fejét a mellkasához húzza, hogy ott pihenhessen. Ő az, aki mindenhol ott akar lenni, mindenben aktívan részt akar venni. Csak sehogyan sem akarja elfogadni, hogy nem alakulhat minden pillanatra pontosan úgy, ahogyan Ő kitalálta…


Ti hogyan éltétek túl ezt a korszakot? Hogyan sikerült kezelni?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

8 évvel azután, hogy elkezdtem a Családalapítás blogot

Ciki a cumi - avagy meddig cumizzon a gyerek?